Amikor először láttam, azt hittem, hétköznapi vandalizmussal van dolgom: a házunk előtt felállított szelektív hulladékgyűjtő konténerek egyike oldalára döntve hevert. A sziget körül szétszórt üvegszilánkok, a tartályok szűk torkán csak félig lenyomott kartondobozok után ezt a pusztítást csak az emberi ostobaság és nemtörődömség újabb szintjének, a tenni akarás teljes hiábavalóságának véltem, ám mire kettőt fordultam, a kuka újra talpán állva várta az újabb adag fémdobozt, én pedig jobb híján megnyugodtam.
Egészen addig, amíg néhány héttel később ismét keljfeljancsiztak a kukák, ám ezúttal a játékmester is jelen volt: egy hajléktalan guggolt a tartály ürítő nyílásánál, és bőszen szortírozta bendőjének tartalmát. A fémdobozok egy részét műanyag zsákjába gyűrte, a maradékot pedig visszakotorta a kukába, majd (ki gondolta volna, hogy ilyen könnyűek ezek a dögök?) talpra állította azt.
A dolog még ekkor sem állt össze, pedig az egyik legnagyobb magyarországi hipermarket-lánc már jó rég óta hirdeti újrahasznosítási programját: fizetnek a leadott alumínium italos dobozokért, sőt, újabban extra nyereményekkel és ajándékokkal javítják a gyűjtőkedvet. Elég egy pillantást vetni az üvegvisszaváltó állomásaik előtt kígyózó sorokra: irdatlan puttonyaikkal megannyi utopisztikus öko-mikulás álldogál türelmesen, várva, hogy sorra kerüljön, és megkapja az értékes újra-nyersanyagokért járó ellentételezést.
Magyarul: a hajléktalanok gyakorlatilag lefölözik a begyűjtött szelektív hulladékot, és a telephelyre már csak a számukra is értéktelen resztli kerül. Automatikusan ágálni kezdene ez ellen bennem az öntudat, de miért is? Arra rászoruló emberek végeznek el így egy olyan, fontos és hasznos munkát, amire egyébként intézményes keretek között, adott esetben becsületesen megfizetve aligha volnának hajlandóak. Nem elegáns, de a jelek szerint működik a XXI. századi öko-guberálás – csak nehogy valamely hatóság vérszemet kapjon!
