Ahogy bedugdostam a rohadék kis G9-es halogénizzók helyére a végre-valahára beszerzett apró LED-lámpákat, valami földöntúli boldogság töltött el. A 40 wattos izzókból hat darab volt a nappalink, hat a hálónk csillárjában. További 3-3 falikarban még összesen 7 izzó zabálta az energiát, ha néha-néha felkapcsoltuk őket. Hát ennek vége. Az összesen 19x40, azaz 760 watt helyett immár 42 watt az összteljesítmény, tehát ha mind az összes lámpát egyszerre égetjük, akkor is csak annyi áram fogy, amit eddig egyetlen kis izzó felfalt, önmagában.
Aztán egyszer csak kopp-reccs: az egyik ki porcelánszigetelésű új pilács kiesett a járólapra, és kifordult a bele (a kéz hatéves kislányomé, a lámpa 6,5 centi hosszú):
1400 forint, nem egy ökör ára, de azért szomorú volt látni, hogy a beruházás megtérülése máris kijjebb tolódott pár héttel a szerencsétlenség miatt. Hiszen gyerekkorunk óta tisztában vagyunk vele, hogy egy izzó számára azonnali halál a törés.
Kivéve persze, ha töltőgázt, hajszálvékony wolframszálat nem tartalmazó LED-es cuccról van szó:
A belsejét felárt lámpa vidáman világított önmagából kifordult állapotában is, egy tekerintés a szigszalaggal, és mintha mi se történt volna:
