Az egész világ az alternatív üzemanyagokról beszél. Úgy tűnhet, a nirvána kapujában állunk. Amikor azonban pénzre kellene váltani az ígéreteket, kiderül: sehol nem tartunk még.
Ha Elvis Presley egy ufó fedélzetén leszállna a Central Parkban, és nyilvánosan vért adna a kambodzsai árvák megsegítése érdekében, annak sem lenne nagyobb sajtója, mint az amerikai foci bajnokság éves döntőjének. A Super Bowl az Egyesült Államok, de talán a világ legnagyobb nézettségű televíziós közvetítése, és mint ilyen, a legnépszerűbb és legdrágább reklámfelület. Az átlagos tarifák többszörösét hajlandóak kifizetni a piaci szereplők egy reklámfilmért, sőt, ha sikerült megkaparintaniuk egy harminc másodperces lyukat a hirdetési blokkban, már ezt is olyan büszkeséggel képesek kommunikálni, mintha a pápa megáldotta volna termékeiket.
Sehol máshol nem lehet ekkorát dobni, ezért aki ide bejut, az mindenét beleadja. Magyarul: a piac krémje, a jéghegy csúcsa az, amit a Super Bowl döntőjének reklámszüneteiben láthatunk. Ami itt nincs, az nincs. Márpedig az idei, negyvenötödik Super Bowl tanúsága szerint nincs zöld autóipar – csak autóipar. A közvetítés alatt összesen 63 reklámfilmet adtak le, ebből 19 (azaz épp csak több mint 30%) képviselte az autóipart. Ebből a tizenkilencből azonban mindössze három foglalkozott az alternatív hajtásmódokkal: leadták a Chevrolet Volt reklámfilmjét, reklámozták az ökológiai hegemóniára törekvő Hyundai első hibridjét, a Sonatát, valamint a BMW dízeltechnológiáját – utóbbi persze csak Amerikában számít alternatív energiaforrásnak. A Lexus, a Toyota, a Honda mind távol maradtak, de még a Nissan Leaf sem jelent meg a képernyőkön ezen a hiperfontos vasárnapon. A tanulság prózai és kiábrándító: hiába a nagy szavak, a fellengzős szlogenek, a bárányfelhős égen lobogó fehér zászlók, sem az autógyártók, sem a vásárlók nem léptek még túl a hagyományos autókon.
